Egy kicsit elakadtam most az írással, mert majd egy hétig ágyban feküdtem betegség miatt. Bekaptam egy vírusos, vagy bacis hasmenéses okosságot, nem ajánlom senkinek sem.

Egy ismerősöm által ajánlott oldalon találtam a bejegyzés alatti kommentek között az alábbi történetet és szeretném megosztani veletek. A forrás: http://csillagmag.hu/csillaguzenetek/fuggosegek-feltarasa/

“A főiskola első napján a professzorunk bemutatta magát, majd megkért minket, hogy mutatkozzunk be valakinek, akit eddig nem ismertünk. Felálltam, körülnéztem, amikor valaki enyhén megérintette a vállam. Hátrafordultam, és egy ráncos, öreg hölgy nézett rám mosolyogva, beragyogva ezzel az egész osztályt. Így szólt: – Szia jóképű. A nevem Rose. 87 éves vagyok. Megölelhetlek?
Nevettem, és lelkesen válaszoltam:
- Még szép, hogy meg!
Erre ő barátságosan megszorongatott.
- Miért van ön a főiskolán, már ilyen fiatal, ártatlan korban?- kérdeztem. Viccesen azt válaszolta:
- Azért vagyok itt, hogy találjak egy gazdag férjet, megházasodjak, és gyerekeket csináljak.
- De most komolyan- mondtam. Kíváncsi voltam, mi motiválta őt, hogy egy ekkora kihívást vállaljon ennyi idősen.
- Mindig arról álmodtam, hogy befejezem a főiskolát és végre eljött az ideje!- mondta.
Az órák után elsétáltunk a társalgóba, és megosztottunk egy csokiturmixot. Gyorsan összebarátkoztunk. A következő három hónapban, minden nap együtt mentünk haza és rengeteget beszélgettünk. Mindig azt képzeltem, hogy egy időutazáson veszek részt, amikor az életbölcseleteiről mesélt. Az év során Rose az egyetem egyik szimbólumává vált, és bárkivel, akivel találkozott, gyorsan összebarátkozott. Szeretett kiöltözni, és szórakoztatta, hogy a többiek felfigyeltek rá. A szemeszter végén elhívtuk Rose-t a foci bankettre. Sosem felejtem el, amit akkor tanított nekünk. Felkonferálták és a színpadra lépett. Ahogy elkezdett beszélni, leejtette a három kártyáját a földre. Egy kicsit zavarban volt és a mikrofonra támaszkodva azt mondta:
- Elnézést, egy kicsit ideges vagyok. Feladtam a sört a böjt miatt és ez a whisky kicsinál! Sosem fogom rendbe szedni ezeket a lapokat, szóval hadd mondjam el fejből amit tudok!
Ahogy nevettünk, megköszörülte a torkát és így folytatta:
- Nem azért hagyjuk abba a játékot, mert öregszünk. Azért öregszünk meg, mert abbahagyjuk a játékot. A fiatalságnak, boldogságnak és sikernek összesen négy titka van. Nevess sokat és minden nap találj humort az életedben! Kell, hogy legyen egy álmod! Ha elveszted az álmaid, meghaltál. Annyi olyan embert ismerünk, akik úgy járnak-kelnek a földön, hogy halottak és még csak nem is tudnak róla! Hatalmas különbség van aközött, hogy felnősz és aközött, hogy megöregszel. Ha 19 éves vagy, és egész évben csak fekszel az ágyban, anélkül, hogy valami hasznosat csinálnál, akkor is húsz éves leszel. Jelenleg 87 éves vagyok, és ha egész évben az ágyban fekszem, én is 88 leszek. Mindenki megöregedhet. Nem kell hozzá tehetség vagy képesség. Ahhoz, hogy felnőj, mindig meg kell találni a lehetőséget a változásban. Ne sajnálj semmit! A felnőttek általában nem sajnálnak semmit, amit megtettek, inkább azt, amit nem tettek meg. Csak azok félnek a haláltól, akik azt sajnálják, hogy nem is éltek.
A beszédét azzal zárta, hogy bátran elénekelte „ A rózsa” című dalt.
Mindannyiunkat megkért, hogy tanuljuk meg a szövegét és éljük át a mindennapjainkban.
Év végén Rose befejezte a főiskolát, amit már olyan régen elkezdett. Egy héttel a diplomaosztó után meghalt. Békésen, álmában. Több mint kétezer főiskolás tanuló érkezett a temetésére, hogy tisztelegjen a csodálatos hölgynek, aki példát mutatott, hogy sose késő azzá válni, aki lenni akartál.
Ezek a szavak terjesztik Rose emlékét.
EMLÉKEZZ: MEGÖREGEDNI KÖTELEZŐ,
FELNŐNI VISZONT VÁLASZTÁS KÉRDÉSE!
Abból élünk, amit kapunk, úgy élük, ahogy adunk.”

A Kezdet

Azt hittem, hogy végeztem „A Külföld-del”, amikor megismertem kedves Balázs barátomat, akinek 5 gyönyörű gyermeke van és tizenx éve él boldog házasságban a feleségével. Felvázolta nekem, hogy kivándorolnak Angliába utána pedig irány Ausztrália vagy Kanada. Ez eddig érthető is, miután 6 évig egy tanyán élve, a legnagyobb gyerek serdülőkorba lépése elgondolkodtatja a szülőket, hogy mit is tud biztosítani a jövő nemzedékének a jelenlegi magyarországi viszonyok tükrében. Úgy gondoltam, hogy szuper, legalább átadhatom a tapasztalataimat és jó tanácsaimat amik felgyülemlettek bennem, mégis csak volt haszna, hogy kétszer is megjártam külföldet.

Balázs mindezt örömmel fogadta és mindketten jól éreztük magunkat egymás társaságában, amíg nekem nem szögezte a kérdést, hogy „Te meg mit bohóckodsz még mindig itthon két idegen nyelv tudással?”. Balázs barátomról tudni kell, hogy nem kertel, ami a szívén a száján és valóban így van, még ha nem is túl népszerű eme tulajdonsága miatt egyesek körében. Szeretem is benne ezt, meg nem is, mert egyfelől ez visz minket előre, mármint az őszinteség, másfelől meg baromi kényelmetlen amikor az arcodba nyomják a kakis palacsintát, hogy na tessék ezt eszed nap mint nap.

Reflexből azt válaszoltam persze, hogy én már megjártam külföldet, nem tetszett, rossz tapasztalataim voltak és egyébként is elég magányosnak éreztem magam a családom és barátaim nélkül. Másfelől azt érzem, hogy nekem otthon kell boldogulnom, ha már ebbe az országba születtem és legyünk őszinték magunkhoz, ahhoz képest, hogy rengeteg honfitársunk kivándorol bármerre is mennek a világban mindig egy kis Magyarországot igyekeznek teremteni maguknak, kolbásszal, sonkával és savanyúsággal. Mindezt Angliában a lengyelek teszik lehetővé számunkra, mármint a kolbászt, sonkát és savanyúságot, mert tele van Anglia lengyel közértekkel.

Persze be kell ismerjem, hogy felkeltette bennem a „menő manót”, én így nevezem, amikor feltámad bennem a mehetnék. Jó állásom volt, az otthoni fizetéshez képest átlagon felül kerestem, boldog lehettem volna, de szinte semmi sem stimmelt az életemben. Nem láttam a kiutat, nem láttam előrelépési lehetőséget, jövőt, amit felépíthetnék magamnak. 34 éves vagyok, agusztusban betöltöm a 35-öt, nem vagyok már egy mai csirke, de ha a boldogságomról van szó, akkor én nem fogok térdig a langyos kakiban gázolni életem végéig, csak mert mások azt mondják, hogy nincs más lehetőségem, az már biztos.

Mocorogtak bennem a gondolatok, tervek, remények, álmok, de közben egy kis lelkiismeret furdalásom is támadt a lakótársam miatt, akivel már két és fél éve laktam együtt és igazi testvéri viszony alakult ki közöttünk, hogy mi lesz vele, ha én újra a nyakamba veszem Angliát? Egy-két hét vívódás és egy kicsúszott mondat után, amit elég érdekes és meglepődött arc követett a részéről, kiböktem, hogy Balázs felkeltette bennem a manót és elég komolyan elgondolkodtam a dolgon, de mindenképpen ő lesz az első akinek szólni fogok amint meghoztam a döntésemet.

Abban biztos voltam, hogy most csakis olyan munkát fogok elvállalni, ahol nem kell a munkaadómmal egy fedél alatt élni, mert az előző két alkalommal ez nem igazán jött össze.

Itt most megemlíteném, hogy Németországban voltam házvezetőnő, magyarul bentlakásos takarítónő, utána egy másik családnál bébiszitter, vagy flancos nevén au-pair, mindkét helyen a családdal laktam együtt természetesen, illetve éltem Angliában, pontosabban túlnyomórészt Wales-ben, ahol bentlakásos gondozó voltam és egy mozgássérült férfit kellett ellátnom. Ez a munka két hetes periódusokban zajlott, de így is elég megeröltető volt inkább lelkileg mint fizikailag. Később majd részletezem eme kalandjaimat is, amennyiben igény van rá, de térjünk vissza a Most-hoz.

Múltak a hónapok, visszatértem a kis életemhez, próbáltam másik munka után nézni, hátha jobban érzem majd magam tőle, ugyanis éjszakai-hétvégi munkarendben dolgoztam ami fizikailag tönkreteszi az embert hosszútávon, nem beszélve arról, hogy a folytonos nappalról átállás éjszakára, illetve újra vissza nappalra kicsit megviseli az ember szervezetét, de csak egy pindurit.

Mindezt tetézte még az, hogy nappal heti háromszor nyomtam az iskolapadot, mert beiratkoztam egy lakberendező iskolába, azzal az elképzeléssel, hogy ez lehetne egy másik, illetve alternatív megélhetési forma számomra ami elég jövedelmező ahhoz, hogy az embernek álmai is lehessenek. Az csoporttársaim a suliban értetlenül álltak a fenomén, vagyis előttem, hogy hogy bírom én ezt mégis, hogy nappal is és éjjel is fent vagyok? Megmondom őszintén én sem igazán értettem. Ja és azt ne felejtsük el, hogy közben még hip-hop tánciskolába is jártam, de csak hobbi szinten.

Így éltem kis sűrű, elfoglalt életemet, hogy ne jusson időm azon gondolkodni, hogy valójában boldogtalan vagyok és rettentően egyedül érzem magam annak ellenére, hogy remek barátaim vannak, jól fizető állásom és kívülről nézve minden rendben van az életemben, pasiban szenvedtem csak hiányt, de sok teendőimet elnézve nem is csoda.

Egyik nap olvasom Balázs barátom levelét, hogy mikor lenne pár szabadnapom, amikor tudnék neki segíteni, mert akkor ő fogná magát és a lassan az 1 hónapja összekészített cuccokat betuszkolva az autójábal elindulna, a család meg egy hét múlva repülne utána, amint találtunk albérletet. Minden költség fedezve, visszaút repcsivel, nekem csak igent kell mondanom és indulhat a buli. Azt mondta, hogy még egy sofőrre lenne szüksége, hogy a 24 órás utat le tudjuk vezetni egy huzamban megállás nélkül.

Mit ad Isten, mert véletlenek márpedig nincsenek megkaptuk a beosztást az elkövetkező két hétre és kaptam egy szabad hetet. Addigra már abbahagytam a lakberendező iskolát, mert rájöttem, hogy nem arra vezet az én utam, tehát szabad voltam, mint a madár. Írtam is gyorsan Balázsnak, hogy képzelje mi történt, van egy szabad hetem ettől-eddig és ha neki is jó, akkor felőlem mehetünk. Minden szuper, mert ő egyébként is úgy gondolta, hogy ekkor és ekkor indulnánk ami pont az első szabadnapomra esett és előtte még ki is tudtam aludni magam, hogy ne legyek fáradt az úton ha vezetni kell. Kalandra fel! Úgyis régen voltam már bármerre is, mert már több mint két éve visszatértem Angliából és azért be kell valljam a repülés hiányzott, mert nagyon szeretem és egy jó kis road trip kihagyhatatlan, nem igaz?